A 19. század uralkodó eszméi a liberalizmus és a nacionalizmus voltak, amelyek együtt hozták létre a polgári nemzetállamot. A polgári nemzetállam alapvető jellemzője a nemzeti keretek között használt polgári alkotmányosság, mely biztosítja az állampolgárok szerepvállalását a társadalmi térben. A liberális politika szerint a nemzet, mint a létező legnagyobb érzületi közösség, képes garantálni az egységes akaratképzést és az alapvető polgári jogokat (a törvény előtt egyenlőséget, a vélemény-, szólás-, sajtó-, lelkiismereti, gyülekezési és egyesülési szabadságot, a magántulajdon szentségét). A feudális kereteket felváltó  népképviseleti politika teremtette meg a magántőkén alapuló kapitalista gazdaságot, amely számára a polgári nemzetállam alakította ki az egységes vámterületet, a közlekedési (vasút) és a kommunikációs (posta és távíró) csatornákat. A polgári jogegyenlőségért folytatott politikai harc, illetve a jogegyenlőség megteremtése (1848) korszakos jelentőségű változásoknak tekinthető, hiszen alapvetően átalakította a hagyományos társadalmi kereteket, mely lehetővé tette a nők helyzetének megváltozását.

Buda és Pest a Lánchíddal (1850)

Magyarországon már a 18. század végén is megélénkült az érdeklődés a nőnevelés kérdései iránt. Egyre több írás jelent meg e témáról hazai szerzők tollából, és divatosak voltak a külföldi szerzők magyarul kiadott nőnevelési tanácsadó könyvei is. A nőnevelés fejlesztését, a leányok iskoláztatásának tartalmi gazdagítását, valamint időbeli kiterjesztését szorgalmazó szerzők véleménye nálunk sem volt egységes. Nagy többségük a „női nemhez illő” tantárgyak oktatását tartotta szükségesnek. Kevesen voltak, akik a magasabb stúdiumokat is javasolták, a férfiakéval minden tekintetben egyenlő művelődési lehetőségek biztosítását pedig senki sem vetette fel.

Női divat 19. század közepén

A 19. századi eleji rendi társadalom a műveltségi viszonyok terén Nyugat- és Kelet-Európa közt sajátos közbülső helyet foglalt el. A polgárosodás, a gazdasági fejlődés, valamint a felvilágosodás szellemi hatása a művelődés, valamint a műveltség területén is alapvető változásokkal járt. A század első felében fokozatosan kiépült a nemzeti kulturális intézményrendszer, létrejöttek a tanítóképzők és a szakemberek iránti igény hatására nőtt a tanárok száma. A korszak meghatározó politikai, illetve szellemi irányzata előbb az egyházi művelődéstől egyre nagyobb teret elhódító racionális világmagyarázatként szolgáló  felvilágosodás volt, majd a történelmi hagyományokra, a nyelvre és a kultúrára alapozott nemzeti gondolat. A kulturális élet a társadalom tagoltságához hasonlított: a paraszti közösségekben továbbra is elevenen élt az archaikus jegyeket őrző, hagyományos népi kultúra. A korszak értelmiségi, tudósi és művészi elitje azonban a gyorsan változó és gazdagodó magaskultúrát tartotta követendő példának.

„A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat  teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje. Mi nagy erő egy- vagy több százezer ember, fő nélkül? ”  (Részlet Széchenyi István Hitel című munkájából)

 

 Magyar Nemzeti Múzeum 1848-ban

 

A társadalom mellett az oktatási élet is meglehetősen heterogén formában létezett. A felekezetek szerint szerveződő iskolarendszer az egyházi intézményrendszer szerves részét képezte. A legnagyobb hatása a tankerületeken keresztül kormányzott katolikus intézményeknek, illetve Erdélyben református iskoláknak  volt. A középfokú oktatás legfontosabb intézményeivé a gimnáziumok váltak, a kisgimnáziumok száma 1846-ban 28-ra tehető, még a nagygimnáziumok közé 122 iskola tartozott. Az udvar németesítő törekvéseivel szemben a liberális reformellenzék egyik fontos programjává vált a magyar nyelv és a műveltség elterjesztése, valamint a szélesebb néprétegek műveltségi viszonyainak a javítása. A Kazinczy Ferenc – és persze mások – nevéhez köthető nyelvújító mozgalom a magyar nyelv modernebb, mindenki számára érthető köznyelv, illetve tudományos szaknyelv létrehozását alapozta meg. Kiemelt jelentősége volt, hogy a század közepére új kulturális intézményrendszer jött létre: a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ben, az irodalmi életet szervező Kisfaludy Társaság 1836-ban alakult meg. Ezek az intézmények, 1808-ben törvénnyel megalapított Nemzeti Múzeummal együtt, a magyar nemzeti művelődés legfontosabb letéteményesei lettek. A polgári életforma elterjedésével a társadalmon belül szélesebb lett az olvasó- és műértő közönség, a kiadott könyvek száma nőtt, az olvasás szeretete pedig egyre több ember számára lett nélkülözhetetlen létszükséglet.            

           
Felhasznált irodalom:

Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Pukánszky Béla: A nőnevelés története. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013.